Címke: Történelem

Újra felcsendül és csicsereg a gramofon!

Kép: Wikimedia.org

A Gramofon Online-on találtam két ismeretlen előadójú okarína költeményt, és teljesen el vagyok ámulva! Eszméletlen, hogy mekkora okarína virtuózok voltak anno, akik majdnem teljesen feledésbe merültek  cirka 100 év alatt. Igen, az alábbi két dal az 1900-as évek elejéről maradt ránk. A hangszer egyébként fantasztikusan passzol az akkori kor zenéjébe szerintem. Az első darabban hallható trillázó virtuózkodást a mai napig viszonylag kevesen képesek megcsinálni egyébként. (Persze nyilván ebben benne van az is, hogy kevesen is próbálják.)

Tessék csak meghallgatni őket:

Szerző: ismeretlen | Cím: Monte Carlo-Walzer | Előadó: Mosè Tapiero | Megjelenés éve: 1908

Szerző: Ernesto Köhler | Cím: Das Echo Im Gebirge | Előadó: Mosè Tapiero | Megjelenés éve: 1908

A budrio-i okarina

Európában talán egyedül az olaszoknál van kultúrája és történelme az okarinának. Ha valaki egy ideje foglalkozik már a hangszerrel, nem lehet ismeretlen számára Giuseppe Donati neve. Ő volt az első okarina készítő, aki először Budrio-ban, majd később Bologna-ban és Milano-ban is műhelyt alapított, s tömegesen készített okarinákat. Ő alkotta meg az első diatonikus okarinát és tőle származik az ocarina elnevezés is.

Fabio Menaglio, egy mesterember a tiszta hangok szolgálatában (forrás: ocarina.it)

Budrio-ban azóta, hogy Giuseppe megkezdte munkásságát és kifejlesztette a mai professzionális okarinák ősét (1853), nagy hagyománya van a hangszernek. Jópár neves okarinkészítő került ki a környékről, mind hozzátéve a maga tudását és plusszát az „ősök” hagyatékához. Itt alakult meg a ma is működő „Budrio-i okarinista társulat” (aka Gruppo Ocarinistico Budriese), melyet először Emilio Cesari hozott létre az 1920-as években. A budrio-i okarinák minőségi színvonalát végül Fabio Menaglio emelte a koncerthangszerek magasságába. Azóta is nemzetközileg elismert koncert okarinákat készít, s ad el külföldre is, főleg Japán, Németország, Ausztria, Svájc, Hollandia és Kanada számára. (Ha rendelnél, kattints fenn a „Hol vásárolhatsz” linkre.)

A budrio-i okarinák egyébként szemben az ázsiai okarinákkal, általában csak 10 lyukúak és az ázsiai Bass, Tenor, Alto, Soprano stb. besorolással szemben náluk Do1, Sol2, Do3, Sol4, Do5, Sol6, Do7 besorolások vannak, illetve az okarinák formája is némileg eltérő, ahogyan a neve is utal rá, egy fej és láb nélküli libára hasonlít leginkább :)

Íme egy gyönyörű előadás a „Budrio-i okarinista társulat”-tól (Youtubeon: ocarinagroup):

Most akkor körtemuzsika vagy okarína?

Ma kaptam a Youtube-on az egyik videómra egy kommentet, amiben volt egy kérdés:

„Miért nem lehet egyszerűen körtemuzsikának nevezni?”

És valóban. A kérdés jogos, így hát úgy gondoltam ideje tisztába tenni ezt a kérdést, és bár volt egy elképzelésem a kettő közti különbségről, elkezdtem utánajárni, hogy ne írjak hülyeséget. A Wikipedia ezt mondja:

A körtemuzsika egy agyagból égetett vagy körtefából készített, tojásdad, körte alakú, 4-6 lyukú hangszer, amelyet körtemuzsikának, cserépsípnak vagy kakasnak, bikának is neveznek, aszerint, hogy mit ábrázol.

Tehát a körtemuzsika az English pendant-hoz hasonlítható leginkább, mivel max. 6 lyukú. Találtam egy cikket még egy 2004-es Népszabadságból, Somogyi Sándor kerámikusról, aki kicsit részletesebben kitér a kérdésre:

A munkának – a 900-1000 fokon való kiégetés előtt – jószerivel még annyi híja van, hogy ki kell vágni a befúvó- meg a hangadó nyílást és az ujjaknak legföljebb tíz másik lyukat.

Az „igazi” cserépsíp azonban nem a körtemuzsika – a cseh Janácek egy zenekari darabjában önálló szólammal ajándékozta meg – hanem az okarína.

Somogyi elmondja, hogy ezt a leginkább halhólyagra emlékeztető alakú, oldalsó befúvónyílású hangszert a véletlen szülte. Az 1870-es évek tájékán egy olasz hangszerkészítő fia véletlenül eltört egy fából készült kürtfélét. Próbálta megjavítani, a hiányt agyaggal pótolni – Budrióban sok keramikus élt, senkitől sem volt idegen a fazekastudás. Aztán hasonló hangszert formált teljes egészében agyagból is. Bevált. Az okarína népszerű lett. Amikor megjelentek különböző hangmagasságú példányok, egész okarínazenekarok is alakultak. Az új hangszerrel hamarosan megismerkedtek a magyarok is, az első világháborúban olasz fogságba esett katonák. Magukkal hozták, megcsinálták itthon is. A második világháborúig nálunk is sokan játszottak rajta. Aztán néhány évtizedre elfeledkeztünk róla, ám a hetvenes években újra megjelent a boltokban, vásárokban.

Na, itt már kezd érdekes lenni a dolog, Somogyi már 10 lyukig is elmegyek a körtemuzsika kategóriában. Az viszont egyértelmű, hogy a kettőt ő is megkülönbözteti.

körtemuzsika

Körtemuzsika

Körtemuzsika

Körtemuzsika

Van, akik a körtefából készült 4-6 lyukú sípokat tartják körtemuzsikának, van akik a hasonló tulajdonságú agyaghangszereket.

Tovább a folytatáshoz