Pipacs és a világ
Egyszer volt, hol nem volt, vagy innen az Óperencián, vagy pedig azon túl, vagy az üveghegyek lábánál, vagy pedig tőlük távol, volt egyszer egy kismalac. Na ez sem úgy van ám, ahogyan gondolnád, mert hogy ez a kismalac csak termeténél fogva volt ám olyan kicsi, de nem, tiltakozom, ez nem egy tökéletesen ifjú, mondhatni újszülött sertés volt, hanem egy kis termetű malac. Aki malac, mert hát nem is öreg, de már inkább csak kicsi, sem mint malac. Úgy hívták, hogy Pipacs. Ez egy amolyan ráakasztott név volt, mert máskülönben Zabezsinszkij Dalma virított az összes igazolványán, de így aztán tényleg nem hívta senki. Hanem csak úgy, hogy Pipacs - és persze ezt Pipacs is jobban szerette. Egyrészről azért, mert amikor visszakérdeztek, hogy na de Pipacs, miért hívnak téged Pipacsnak, akkor a világ legangyalibb mosolyával lehetett rávágni, hogy hát tudniillik azért, mert olyan virágos a lelke. Ami máskülönben nem is állt olyan távol a valóságtól, jelentsen is bármit, mindenesetre abban Pipacs biztos volt, hogy e mögé komoly kihívás volna túl nagy gonoszságokat felrajzolni. Ám a legerősebb oka annak, hogy Pipacs annyira szerette nevét, az az volt, hogy egyik legkedvesebb barátjától, a zenétől kapta - és itt tegyük is hozzá rögtön, mert ezt Pipacstól sosem fogjuk hallani, hogy valójában azért, mert Pipacsnak olyan vörösek voltak a fülei. De ezt az egészet kedvességből mondta ám neki a zene, nem piszkálódásból, ő így szerette Pipacsot, a vörös füleivel együtt, és nélkülük talán nem is szerette volna annyira. Pipacsot minden reggel a zene ébresztette, amire eleinte azt mondogatta, hogy üdvözöllek, drága kis csicsergő kakukkocskám, de később már azt mondogatta inkább, hogy halkabban csicseregj, te kakukkocska, ami utóbb valahogy úgy módosult, hogy azt már a zene sem értette, mert amikor ő elkezdett csicseregni, Pipacs azonnal befordult a fal felé. Aztán a paplan alól kiszűrődő motyogásnak meg leginkább olyasféle vége volt, hogy "kocska", ezért csakhamar a zenét már mindenki csak így hívta, hogy Kocska. Akkoriban, amikor Pipacs először ízlelgette becenevét, Zorba, a csúnya fekete pók első lendületében elkezdett hangosan hahotázni, és mind a nyolc lábával az ég felé kalimpálva vihogta, hogy "kis Pipacs, nagy ripacs", amitől Kocska is alapos és félreérthetetlen csilingelésbe kezdett. Ám amikor Pipacs csalódottan lehorgasztotta tömpe orrát, Kocska egyből megértette, hogy ez most mégsem volt olyan jó poén, mert hát Pipacs nem is volt ripacs, és rendre intette Zorbát is. És attól kezdve, ha valaki leripacsozta Pipacsot, Kocska rögtön ellentmondást nem tűrő üstdobolásba kezdett, ami azért Pipacsnak is rettentő jól esett, hiszen ilyenek a jó barátok. És egyébként Pipacs nem haragudott az egészért Zorbára sem, tudta, hogy nem akarta az a pók őt bántani, és voltaképpen jobb is, hogy így esett, mert Zorbától ebben a huncut cukkolás jegyeit kellett keresni, mert ilyen barátok is vannak. Egyszer viszont tényleg nagyon mérges lett Pipacs Zorbára, amikor az nem figyelt oda, mikor és hová szövi a hálóját, és Pipacs nagyon beleakadt, és ezért az egész napját át kellett szervezni, és akkor tényleg nagyon kiosztotta Zorbát. De persze Pipacs haragja igen gyorsan elszállt, mert háló ide vagy oda, Zorba a szárnyakat jelentette Pipacs számára. Zorba alig tudatos félmondata kellett például ahhoz is, hogy Pipacs elkezdjen oroszul tanulni. Ezt mindig mondogatta, hogy egyszer talán megtanulna oroszul, mert olyan nagyon érdekes nyelv lehet az az orosz, de csak akkor szánta rá magát tényleg, amikor az egyetlen szóval megformált bátorítás a csáprágók mögül érkezett. Pedig mások is biztatták, de valahogyan Zorba lelkes pillantása nélkül sosem iratkozik be a nyelviskolába. Pipacs ezen felül, de ezt még Zorbának sem mondta el soha, biciklizni szeretett volna nagyon megtanulni, csak rettenetesen félt tőle, hogy hogyan fog ő a nyeregben egyensúlyozni. Különben teljesen egyértelműen Józsi bácsinak, a Csepel Vas- és Fémművek dolgozójának volt a világon a legszebb biciklije, és ezt, amilyen gyakran csak tehette, Pipacs kísérletileg igazolta is. Ugyan Józsi bácsi nem nagyon értette, minek mászkál át a kertjébe egy malac állandóan, mivel sok vizet nem zavart, nem kergette el Pipacsot, aki így párásodó szemeivel zavartalanul méregethette Józsi bácsi kerékpárját, miközben képzeletében felidézte a világ legrondább biciklijét, és hát meg kellett állapítania, hogy mégis csak Józsi bácsié a legeslegszebb a világon. Közben persze titkon azt remélte, hogy Józsi bácsi egy napsütötte nyári délutánon majd észre veszi, hogy ő mennyire szeretne egy biciklit, és akkor talán majd neki is hoz egy majdnem ilyen szépet a Fieder és Herness Kerékpár Szaküzletből, ahogyan a lányának is hozott egyszer, de Józsi bácsi sajnos nem értett a néma malacok nyelvén, így aztán Pipacs bicikli nélkül maradt. Csak Bikfic, Józsi bácsi morcos kutyája sejtett valamit a szupertitkos hadműveletből, de ezt még ő maga sem vette komolyan, még ő maga is azt gondolta az egész ötletről, hogy ez is csak rosszmájú feltételezéseinek egyike. Nem is kotyogta el soha senkinek, igaz, nem is nagyon lett volna kinek, hiszen valahányszor társaság adódott volna, Bikfic érdektelenséget mímelve egy - máskülönben kiválóan látható - félreeső sarokba vonszolta lógó füleit, és onnan kémlelte, amint a sok balga népség azt a rengeteg csacskaságot művelte, amiben őneki aztán semmi, de semmi kedve nem lett volna részt venni. A környéken azt beszélték, Bikfic azért ilyen mufurc, mert a hasától a farka végéig tiszta sárga petty a bundája, de hát ez meg a környék lakóinak rosszmájú feltételezése volt, valójában Bikfic makulátlan kabátja bármely kutyakiállításon különdíjat érdemelt volna, csak valahogy mégis ilyen kis durcás lett. De azért Pipacs őt is mindig számon tartotta, ha például baráti összejöveteleket szervezett, Bikfic is mindig kapott egy díszes meghívót, csak rendszerint nem ment el, de azért a szíve mélyén nagyon örült neki, hogy Pipacs sosem feledkezik meg neki is küldeni egy díszes meghívót.
De most be kell vallanom végre, hogy én csak ennyit szerettem volna elmesélni. Ha kerek történetet vártál, csalódnod kell, mindössze fecsegni támadt kedvem, ráadásul semmi egyébről nem szóltam, mint amiről mostanában tudomásom esett.
Varga-Fogarasi Szilvia
A beérkezett mesék: