A Kapu
A mesélő körbe nézett, minden gyermek itt van-e. Elégedetten vette tudomásul, hogy most már senki nem játszott, sem fadarabbal, sem apró dologgal, hanem várták a folytatást. Csendben néztek rá, és várták a történet folytatását. Szerették, amikor az öregember mesélt. A ruhája nem árult el róla semmit, nadrágján látszott sok kalandot megért, ingje és zekéje tökéletesen harmonizált hozzá, látszott jól érzi magát ebben az egyszerű öltözékben. A napcserzett arcán látszott örömmel ült le, hogy meséljen nekik. Zöld szemei fürkészően tekintettek minden gyermek arcára, mintha keresne valamit. Nem volt nála semmi, csupán egy kopott tarisznya, melyben látszott valami fontos dolog lapulhat számára, mert nem tette le egy pillanatra sem a válláról.
- Hát hol is hagytam abba!
Kérdezte a gyerekeket. Egy tüske hajú huncut zöldszemű gyermek ugrott fel először, mindenkit megelőzve.
- Kithara folyónál járt a három ember, akik szerették volna megszerezni sípot, a teknőstől.
- Akiket Anérol küldött el a sípért, hogy térjenek vissza vele, vagy ha nélküle jönnek vissza, az életükkel fizetnek.
Az öreg büszkén nézett a gyermekre, egykori önmagára emlékeztette. Sosem ismerte a gyermeket, hiszen akikkel találkozott, sok arcot már ismerősként köszöntött. A gyermek vállán egy ismeretlen lény ült, és barátságosan tisztogatta magát, ügyet sem vetve a környezetére. Mókusnak nézett ki, de az öreg látta, hogy mókusnak túl nagy termetű.
- Ülj hát le, köszönöm, hogy segítettél, látom, nagyon figyeltél.
Esett az eső, szinte elmosta a három ismeretlen embert, kik siető léptekkel szedték lábukat a cél felé. Ismeretlen volt nekik a táj, patakok rohantak mellettük, kisebb-nagyobb uszadék fákat is sodort a víz. Nem tudni honnan kerültek ide a fák, de tudni lehetett itt az áradás. Egy szűk hídhoz értek, melyen csak egy ember fért el, a vezérük magabiztosan lépett előre, de rossz érzése támadt, és megtorpant. Körülnézett, furcsállotta, hogy annyi patak rohan itt, össze-vissza, viszont ezen a patakon kell csak átmenniük, és pont ezen van híd. Vezérük kétkedését látva Darail, aki talán a vezérnél is gonoszabb volt, büszkeség ébredt benne, majd ő meg mutatja, Igeronnak. Rálépett a hídra, lassan, óvatosan előre merészkedett, nem történt semmi, lépett még egyet, és Igeronra nézett.
- Hol van az a nagy bátorság belőletek, csak nem kiveszett egy kis esőtől!
De nem jutott több szóhoz, mert a lába elkezdett süllyedni a híd közepén. Oly gyorsan történt, hogy Igeronnak, és Hadlornak nem volt ideje oda ugorni, hogy segítsenek, vegyes félelem töltötte el őket, féltek visszamenni a 100éves teknőc nélkül, és tudták nincs más esélyük, csak a teknőssel visszatérni. Igeron előre lökdöste Hadlort, lássa mi történik, Hadlornak nem sok kedve volt elindulni, de választása sem sok volt, mert szembe találta magát Igeron fegyverének csövével. Hadlor tovább jutott, de ő is elveszett. Igeronnak nem volt bátorsága visszamenni, hát megpróbálja, gondolta, hiszen az élete során rengetegszer csak a szerencse segítette ki a bajból. Igeronnak sem volt esélye, gyorsabban elveszejtette a híd, mint a többieket. Egy egyszarvú nézett le a hídra, tiszta lelkével megsiratta a gonosz embereket, két lábra ágaskodott, és nekiindult a messziségbe, de a fájdalmas nyerítése tudtára adta a 100 éves teknőcnek, újabb látogatók vesztek el a holt patakban. Sanahy vidáman kelt, Hunaty nem sokára visszatér. Sokat futkároztak együtt, Sanahy Hunaty hátán, bejárta Tgihla vidékét, és a felhők berkeit. Szerette ezeket a pillanatokat Sanahy, zenélt a kedvenc hangszerén, melyet Hunaty hozott neki az ismeretlenből, szerette ezt a kis furcsa sípot , nyolc lyuk volt rajta, és a kezdetekben éktelen hangokat sikerült kicsiholni a sípból, de napról napra szebben játszott rajta, és ezt örömmel hallgatta Hunaty, ki szinte megtáltosodott a zene hallatán. Ugatás hallatszott, messziről, gondolná az ember, de nem, egészen közelről, mert Dusan robogott Sanahy felé. Nagy pocakja a földet súrolta szinte. Szegény csak ilyen hangon tudott ugatni, ami inkább volt a nevetés tárgya, mint az ijedségé. Furcsa látvány volt elsőre Dusan, egy sárga foltos logó fülű blöki, hatalmas pocakkal, mely futás közben ide-oda lengedezett, nem kis vidámságot keltve a szemlélőben. Dusan nem volt ezért szomorú, egy cseppet sem, hiszen a világ egyik legboldogabb kutyája volt, mindenki agyon etette a faluban, és volt egy nagyszerű játszó pajtása, Sanahy akivel rengeteg időt töltöttek játékkal, pihenéssel evéssel. Furcsa színét onnan kapta, hogy pici korában belepottyant a naragvirág közé, melyről mindenki tudta, hogy erősen beszínez mindent sárgára, ami hozzáér. Sanahy örült barátjának, reggeltől estig együtt lógtak minden felé. Sanahyt a mamája nevelte, de szegény alig látott, és tudta inkább elengedi a gyermeket, ha akar úgy is megszökik valamerre. De legalább Dusan vele van, és nem érheti baj. Messze jártak az erdőben, Dusan megállt és ugatni kezdett, de most másmilyennek tűnt az ugatása, erőteljesebb, és támadóbb volt. Sanahy meglepődött, még sosem hallotta, Dusant így ugatni. Hunaty érkezett meg a magasból, de nem volt egyedül, egy hatalmas madárral érkezett , aki kétszer akkora volt, mint Hunaty.
- Felség bemutatom Dusant, és Sanahyt akit hallottál játszani a sípon.
- Légy üdvözölve Sanahy, kérlek, szólaltasd meg nekem a sípot.
Sanahy kérdőn nézett Hunatyra, aki bólintott csupán, és nem szólt egy szót sem. Sanahy elővette a sípot, de érezte, hogy feszélyezi a sas jelenléte, és érezte, hogy nem fog menni a játék.
- Felség , bocsáss meg nekem, de úgy látom Sanahynak nem fog menni a játék, engedd meg, hogy mi felszálljunk a levegőbe, és úgy muzsikálhassunk.
- Legyen hát, ha ti így szeretnétek.
Sanahy boldogan pattant Hunaty hátára, aki neki lendült a felhők felé. A madár furcsán nézett utánuk, és számára képtelenségnek tűnt, hogy egy unikornisnak egy embergyerek legyen a barátja. Ismerte az unikornisokat, tudta csak igaz barátokat választanak, de emberre még nem volt példa. Sanahy körülnézett és nem látta sehol a sast, megnyugodott, a szájához tette a hangszert. Oly dallamot játszott, melyről nem is tudta hol hallotta, de szinte a fülében csengett a dallam, és nagyon szerette játszani, miközben együtt repültek a széllel. Felettük repült a sas, a felhők között, de ők nem láthatták, olyan kecsesen és ügyesen repkedett a felhők között, hogy egy élesebb szem sem vette volna észre. Mikor felcsendültek az első hangok, majdnem lebucskázott az égből. Tehát igaza volt a teknősnek, de hát senki nem tudja, az emberek miként képesek ezen a hangszeren játszani, hiszen a teknős szerint is hiába fújja az ember, csupán a lelkével tud rajta játszani. Sanahy annyira belemerült a játékba, hogy észre sem vette, a madár ott repül felette pár méterre. A felség beleborzongott, hogy ha ez a fiú tényleg ilyen szépen játszik, akkor tényleg meg fogja nyitni a kapukat. Sok legenda élt a világban, voltak melyek igazak lehettek, de egy történetre mindenki azt mondta, hogy igaz. Réges rég voltak oly emberek, kik a világot járták, és ezeken a hangszereken zenéltek mindenki kedvtelésére. Akik hallották, azok mind vidáman táncra kerekedtek, és mosolyogtak a világra, békében élt ember és állat a zene csodálatos hangjára. Voltak kik megelégelték, és üldözni kezdték a sípon játszó embereket, és összetörték ezeket a sípokat. A muzsikáló emberek, hogy megvédjék ezeket a sípokat, sokat készítettek, de lehetetlen volt rajtuk játszani, mert csupán ügyes másolatok voltak, hogy az eredeti sípok megmaradjanak. Senki sem tudta melyik volt az igazi, és melyik a másolat, de az a hír járta, talán maradt egy még, mely megnyithatja a kaput.
A sas Sanahy mellé ereszkedett és így szólt!
- Ülj a hátamra fiam, és kapaszkodj, nem lesz semmi baj.
- Elviszlek egy messzi hegyre, ott szeretném, ha muzsikálnám nekem.
- Menj csak Sanahy nem lesz baj! - mondta az unikornis. Sanahy hitt Hunatynak, hiszen régóta barátok voltak, ismerte jól, tiszta és jólelkű lény volt, sosem akart neki rosszat. Félve, de átült a madár hátára, aki csapott egy hatalmasat, és már messzi jártak a felhők felett. Órákat repültek, és Sanahynak úgy tűnt, mintha elaludt volna egy kicsit, de nem tudta, tévedett csupán, vagy elaludt tényleg. Egy magas hegyorom tűnt fel, és felette furcsa rajzolatú felhők látszódtak a látóhatáron.
- Megérkeztünk!
A sas leszállt az orom legmagasabb pontján, és így szólt a gyermekhez.
- Elmondok egy történetet, hogy tudd miért vagyunk itt, és történjék bármi, nem esik bántódásod, ne félj míg itt vagyok!
Elmesélte Sanahynak a síp történetét. A gyermek maga elé nézett, és eszébe jutott Hunaty. Hát ezért adta neki a sípot, mert megbízott benne, és tudta hogy ő képes lesz megnyitni a kaput, hiszen a teknős szerint csak egy igaz tiszta lélek kaphatta meg a sípot, aki képes lesz eldönteni, ki az az ember, aki képes lesz megnyitni a kaput. Sanahy ajkaihoz emelte a sípot, egy könnycsepp gördült le a szemén, és reá hullott a sípra, mely bíbor fényben tündökölt, mint a felhők a fejük felett.
Eszébe jutott az a csodálatos dal mely mindig a fülében csengett.
Oly tisztán és csengőn szólalt meg a síp, hogy a madár, beleborzongott. Sanahy játéka közben a felhők lassan megnyíltak, nagyon, nagyon lassan, és halk zene hallatszott, a madár lassan hirtelen egy apró felhő leereszkedett melléjük, és a madarat teljesen átölelte, Sanahy megijedt de nem akarta abba hagyni a muzsikálást. Hirtelen zengés, bongás, és a madár eltűnt a felhővel együtt, az ég kitisztult, és sehol nem látszott egy árva felhő sem. Egy lépcső ereszkedett alá, és lassan emberek jöttek lefelé rajta, és minden embernél ugyan olyan síp volt, mint Sanahy kezében.
Az öregember megállt, és egy kicsit ivott kulacsából, de elmerengett, talán túl hirtelen jöttek emlékek, mert a karja a síp után nyúlt, de egy gyerekhang felébresztette.
- Mire gondoltál??
Bár az öreg nem nézett fel, de nagyon is jól tudta, ki tehette fel a kérdést.
- Csak elmerengtem, hogy az ember sosem tudhatja, merre sodorja az élet szele.
- Folytassuk, ha jól emlékszem ott hagytam abba, .emberek jöttek le....
Amint az utolsó ember lejött , a lépcsőn már több tucat ember vette Sanahyt körül, a sas is leereszkedett a semmiből, és Sanahy mellé szállt. De nem szólt egy szót sem, ha nem a szemével kérdőn Sanahyra nézett. De ő meg sem tudott szólalni, hiszen még mindig a történtek hatása alatt volt. Csak ált, és nem tudott magához térni, leeresztette a sípot, erőt vett magán, és nagy levegőt vett. De mielőtt megszólhatott volna, már egy ember előre lépett, meghajolt, és így szólt.
- Sose legyen csend, mindig szóljanak a sípok, a lélek hangján.
- Üdvözlégy Sanahy!
- Tudnod kell, a síp egy oly erővel is rendelkezik, melyet nem tudhat mindenki, csupán azok az emberek, akik már tudnak a lelkükkel játszani rajta, el kell menned a teknőshöz, és ha ő is méltónak talál, megkapod a jelszót tőle.
- Miért pont a teknőshöz???
- Már így is sokat mondtam neked, de érd annyival be, hogy kiérdemelted, és tudjuk, hogy nem lesz akadálya, hogy megtudd a bűvös szót.
- Miért van szükségem erre a tulajdonságra?
Kérdezte Sanahy?
- Mert az hatalmas védelmet fog nyújtani neked az elkövetkező időszakban.
- És most minekünk mennünk kell.
- Az első utad a teknőshöz vezessen, ez legyen most a legfontosabb, mert a harc csak most kezdődik, és most nagy szükség van rád, meggondolhatod magad, és a sípot visszaadod a teknősnek, de abban a pillanatban mi újra be leszünk zárva, ha síp már nem nálad lesz.
- Legyünk bárhol, a kapu visszazáródik velünk együtt, ha három nap múlva nem mondod ki a bűvös szót.
- De hát miért????
De Sanahy már csupán a levegőnek beszélt, mert már a sason kívül nem volt ott senki, sehol egy árva lélek, csupán egy kis meleg szellő, kerülgette őket a hegy ormán.
Az öreg felnézett, és látta már hogy esteledik. Körbenézett, látta, sok gyerek szemét már az álom kerülgette. Jól van gyerekek, mennyetek haza! Kényszeredetten, de felálltak, és lassan elindult hazafelé mindenki. Csupán egy gyermek nem indult el, és várt, de talán maga sem tudta mire.
- Apó, nem jössz el hozzánk, vagy van hol megszállnod?
- A mamám örülni fog, hogy vendégünk van, és legalább valakivel tud beszélgetni.
Az öreg kétkedve nézett a gyermekre, mit szeretne tőle. De megtanulta már, hogy mely emberekben bízzon, és a gyermekre nézve tudta, hogy nem kell félnie semmitől.
- Foghatom a kezed Apó? Mert a mama mindig fogni szokta, azt szokta mondani, hogy ne vigyen el a farkas azért fogja a kezem, de én tudom hogy azért, hogy ne szaladjak el.
Az Apó jót nevetett, rég hallott ilyen mulatságos dolgot, tetszett neki a gyermek, így hát elindultak, hazafelé, hol a gyermek lakott a mamájával.
Losó László
A beérkezett mesék: