Így csinyátam havat a világnak örömére
Csak úgy ragyogott a reggeli napfény a vastag hópaplan kristályos szövetén. Milliárdnyi csillogó égkő ragyogta be a tájat. Ez a fényár hamar elő is csalogatta a virágos lelkű kismalacot az ágyikójából. Azért hívták virágos lelkűnek, mert mindig jó színben látta a világot, állandóan mosolygott, és másokat is folyton megnevettetett. Elsőként ébredt, csendesen átcsoszogott szüleihez a hálózsákjában. A hálózsák vége, mint egy halfarok, úgy csapdosott jobbra és balra. Valójában ez egy megszokott látvány volt tőle, ugyanezen vicces mozdulatokkal somfordál át minden reggel. Ám ez a reggel valamiben mégis más volt, mint az eddigiek. A virágos lelkű kismalac ugyanis még sohasem látott havat. Legalábbis ekkorát nem! Igaz, ezt ő még nem tudta, mint ahogy a többiek sem, hiszen még mindenki aludt. Elsőként édesanyja, a csicsergő kakukkocska tárta ki ölelő karjait, ahogy észrevette az érkezését. A virágos lelkű kismalac nagyon szerette ezt a puha ölelést, és hogy reggelente egy darabig, szülei csak az övéi voltak. Percekig fekhetett közöttük úgy, hogy bátyja, a sárga foltos, lógó fülű blöki, megzavarta volna ezt az idillt. Sárga foltos ma reggel a szokásosnál is tovább aludt, talán a nagy hó érkezése nyomhatta el, vagy egyszerűen csak élvezte, ahogyan a hasára süt a nap, így télidőben. Édesapjuk, a 100 éves teknős, ma nem vette ki a részét a lustálkodásból, hamar felkapkodta ruháit, elkészítette a reggeli teát, befűtött a kályhába, és máris a dolgára igyekezett, hogy eltakarítsa az udvaron a havat. Eközben odabent a csicsergő kakukkocska odaemelte a virágos lelkű kismalacot az ablakhoz, hogy megmutassa neki a természet gyönyörű látványát. A virágos lelkű kismalacnak elkerekedtek a szemei, tátva maradt a szája, és szinte levegőt is elfelejtett venni a csodálattól. Aprócska volt, nem beszélt még jól, így kedves kis hangján viccesen kérdezte édesanyját:
- Ezt apa csinyáta? - kérdezte édesanyját.
- Neeem - hangzott a válasz.
- Akkor te csinyátad?
- Neeem - felelt ismét az édesanyja kedves, meleg hangon.
- A tesóm csinyáta?
- Neeem - válaszolt az anyukája ismét.
- Akkor én csinyátam! - állapította meg határozottan a virágos lelkű kismalac.
Édesanyja hatalmas kacagásban tört ki e gyermeki báj hallatán, és gyorsan kiszaladt a 100 éves teknős után, hogy elújságolja neki. A teknős szíve nagyon megörült, el is határozta, hogy megörvendezteti gyermekeit, és feleségével közösen elviszik őket egy kis téli mókázásra. Elővette hát az öreg szánkót, és célba vették a közeli szőlősáncok lankáit. A gyerkőcök végtelenül élvezték a friss havat, s ahogy apukájuk húzta őket a derült égbolt alatt a szánon. Hamarosan kisebb csapat verbuválódott össze a lejtőn, mindenki ki akarta élvezni a verőfényes téli napot, hogy nagyokat csúszkáljon a hóban. Még a szürke, pocakos, lusta egér is bőszen húzta felfelé a ródlit, hogy aztán torkaszakadtából cincoghasson, ahogy száguld majd lefelé. Hamarosan arra lett figyelmes a kis kompánia, hogy a sárga foltos, lógó fülű blöki, útnak ered a közeli tóhoz. Nosza, elindultak mindnyájan a nyomába. A tó jege vastagra hízott az elmúlt éjszakák dermesztő hidegében, s a tiszta szívű egyszarvú, így bátran engedte rá a népes gyermeksereget. A srácok egész délelőtt csúszkáltak, és önfeledten játszottak a téli napsütésben. Hazaérve aztán már szinte ebédelni sem volt erejük, úgy elpilledtek a nagy hancúrozásban. Így telt hát a virágos lelkű kismalac első igazi téli napja. Most édesdeden alszik, és talán egy újabb csodás napról álmodik, melyre ő csinyálja meg a roppant pompájú hótakarót! Itt a mese véle, fuss el véle!
Papp Zoltán
A beérkezett mesék: