Interjú egy úttörő okarínistával, Satoshi Osawa-val

Az alábbi interjú egy japán magazinban (Ocarina Life Magazine – Amazonon megvásárolható) volt olvasható, köszönet húgomnak az angolról magyarra fordításért. A japánról-angolra, majd angolról-magyarra fordítás során nyilván lehet némi torzulás az eredeti szöveghez képest, de a lényeg azért átjön szerintem :) Nagyszerű interjú, én élvezettel olvastam, remélem Nektek is tetszeni fog:

„Az egyik ilyen tényező, hogy az okarína megérinti az emberek szívét, nemde?”

 

Satoshi Osawa

Mr. Osawa Satoshi egy kiemelkedő játékos, akinek sikerült megfognia az okarína világát. Talán nem túlzás azt állítani, hogy egy olyan zenészről beszélünk, aki tevékenységével és játékával kiszélesítette az okarína, mint hangszer fogalmát. Megtiszteltetés volt számunkra hallani az okarínával való találkozásának, a hangszerhez kötődő vonzalmának és a vele való tevékenységének teljes történetét.

Adatgyűjtési együttműködő partner: Prima Gakki Public Company

Milyen alkalommal találkoztál először az okarínával?

Szaxofon szakon tanultam a Kunitachi Zeneművészeti Főiskolán, ám egy alkalommal sajnos elkaptam egy csúnya állkapocs betegséget. Mivel egész életemben zenész akartam lenni, eléggé kétségbeestem az eset után. Az apám, aki nagyon aggódott miattam, megkérdezte: „Most nyílt egy új hangszerbolt, nem akarsz elmenni, hogy kicsit elvonjuk a figyelmedet?” Amint beléptem a boltba, egy sor kis aranyos hangszert láttam felsorakoztatva. Kezembe fogtam az egyiket, és úgy éreztem, ki kell próbálnom. Így találkoztam először az okarínával.

Mi volt az első benyomásod az okarínáról?

Az olyan hangszerek mellé, mint a zongora, a szaxofon vagy a dob egy menő kép is társul. Én magam is így gondoltam, hogy ha hangszeren játszom az olyan király; de végülis az okarína az egyetlen olyan hangszer, melyre ez a kép nem volt igaz. Mikor először megláttam, az volt az első gondolatom, hogy ez a legkevésbé sem menő (nevetés). Ezen elgondolkodva elkezdtem játszani rajta, és ahogy várható volt, a hangszíne túl egyszerű volt, a hangmagassága rossz, szóval első benyomásom szerint nem gondoltam másnak, mint egy „játék”-nak.

De akkor mi volt az az ok, ami miatt komolyan elkezdtél okarínázni?

Szaxofonozni ugye nem tudtam, viszont mindenképp akartam továbbra is hangszeren játszani. Olyan hangszer viszont, melyhez nincs szükség az állkapcsomra, nem sok van. A fúvós hangszerek közül nagyjából csak az okarína és a furulya ilyen. Mivel megértettem a helyzetemet, először keményen elkezdtem gyakorolni a furulyázást – 5 évig tartott ez. Főként a barokk zenére összpontosítottam és mivel igen bonyolult ujjgyakorlatokról beszélünk, mindig órákig gyakoroltam. Akkoriban sokszor tartottam koncertet a kollágáimnak a munkahelyemen. Előadtam a barokk muzsikát furulyán (amibe oly nagy erőt fektettem), majd az előadás végén elokarínáztam egy számot, általában valami olyasmit, mint a Furusato (Szülőváros), Akatonbo (Piros Szitakötő) vagy a Nanatsu no Ko (A hét gyermek). Ilyenkor kezdtem ráérezni az ízére. Olyan volt, mintha mindazt az erőfeszítést, amit a furulyázásba belefektettem, egy szám alatt elsöpörte volna az okarína. Még így is, hogy csak egy dalt játszottam. Miután ez többször megismétlődött, elkezdtem komolyan gondolni az okarínára. Akkoriban azt gondoltam, hogy azokat a zenéket, melyeket szeretek, el tudom játszani a furulyámon, és az okarínával összehasonlítva könnyedén el tudom vele érni az ezekhez funkcionáló hangmagasságokat is. Azonban elgondolkodtam, hogy mi lehet az, ami miatt az okarína ennyire megérinti az embereket?! Míg ezen agyaltam, rájöttem valamire. Talán azért visszhangzik az okarínaszó a szívünkben, mert földből készült hangszerről van szó?

Szóval lényegében, az okarína vonzereje a földi hangjában rejtőzik?

Így van. Vegyük az okarína és a furulya anyagát – különbséget kell tenni közöttük, hiszen az egyik fából, a másik agyagból készült és agyag összetételének köszönhetően az okarína hangmagassága bizonytalan. Ez egy igazán szeszélyes tulajdonság. De ugyanakkor emberi is, vagy másképp mondva, melegséget ad az embereknek. Egy ilyen tónus megpendíti a húrt az emberek szívében, nemde? Ezt igen gyakran mondják, és szerintem ez az egyik legnagyobb vonzereje az agyaghangszernek. Mindenesetre, miután erre rájöttem, egyre többet kezdtem el játszani rajta. Úgy éreztem, mintha visszhangozna a szívemben az okarínadallam – egy kimondhatatlan varázslatot éreztem. A másik oldalon viszont ott van az a rengeteg instabil, bizonytalan dolog. Mindkét oldalt pontosan meg kellett ismernem és rengeteg erőt és energiát fektettem abba, hogy az okarínát egy előadásra alkalmas hangszerré változtassam.

Értem már. És mikor előadod a dalokat a világ különböző területein, érzel különbségeket az okarínát körülvevő miliőben Japánt és a tengerentúlt összehasonlítva?

Az ázsiai okarína-kultúra például ténylegesen Japánból terjedt el. Konkréten Japánból déli irányba terjedt. Vagyis a japán okarína-miliő kiszélesedett egész Ázsiára. Egy bizonyos nemzeti zenei jellegzetesség mindenhol megtalálható, ahol okarínán játszanak. Japánban például azt szokták mondani, hogy az okarínán játszott nóták és gyerekdalok nosztalgikus érzést, a hazaszeretet érzését váltják ki az emberből; ez azonban már nem igaz a délebbi vidékekre. Délen a zene valami ragyogót, élvezeteset és gyakran vidámat jelképez. Sokszor használjuk az okarínát érzelmeink kifejezésére és ez viszont megegyezik minden országban. De a zenei stílus, melyet ugyanazzal a hangszerrel adunk elő, változik… Az amit az okarínával előadsz, az valódi zene, úgy gondolom. Nagyon fontos, hogy az okarínán keresztül a zene gyökeret eresszen ezeken a helyeken – az a zene, amely passzol az adott helyhez. Az okarína szülőhazájában, Olaszországban, az okarína egy fesztiválokon polkázáshoz használt hangszer. Ezt például elég nehezen tudjuk itt Japánban elképzelni: mindenki polkázik, táncol és jól érzi magát – de rengetegfajta olyan zene van, amelynek köszönhetően elérhető ez az érzés itt is. Összességében tehát állíthatom, hogy a különböző helyek különböző zenei tulajdonságai igenis megmutatkoznak az okarína miliőjében.

Ha csak Ázsiára összpontosítunk, nagyon sok gyerek játszik inline okarínával, jól tudom? Sőt, mi több, rengeteg olyan képet is láthatunk általános iskolásokról, amint épp egy hóember vagy halacska formájú okarínán játszanak. Általánosságban, állíthatjuk azt, hogy egy gyermekek körében igen népszerű hangszerről beszélünk?

Így igaz. Angliában például olcsó, strapabíró műanyag okarinákat használnak a kötelező oktatás során. Csak három lyuk van ugyan rajtuk, de a megfelelő kombinációkkal el lehet rajtuk játszani a dó-ré-mi skálát. Ezek a műanyag okarinák Tajvanban és Dél-Korea bizonyos részein is igen népszerűek.

Ha már a kötelező oktatásról van szó, Japánban a furulya hasonlóképp használatos az általános iskolákban.

Nos, igen, így van, Ázsiában főként a fiatalok körében nagyon népszerű az okarínázás. Ha a kötelező oktatás kiszélesítésére gondolunk, úgy érzem egyre több olyan tanuló van, akik szeretnének egy kicsit komolyabban is foglalkozni a hangszerrel.

Az új maxid a „Rouman” (Románc) tegnap jelent meg. Ez az album csupa eredeti okarína dallammal van teli – mesélj nekünk egy kicsit most arról, hogy milyen benyomással voltak rád ezek a dallamok és hogy mi áll ezen melódiák létrejöttének a hátterében.

Először is az egyik cím az albumon a következő: „Bokura tomodachi”, ami azt jelenti, hogy „Mi, barátok” – ezzel arra akartam utalni, hogy szeretném, ha a gyerekek is megtapasztalhatnák ezeket a koncertélményeket. Mielőtt egy koncert elkezdődik, gyerekzaj és sírás hallatszódik – de amint a zene megszólal, teljesen megváltoznak és már csak az előadásra és a zenére figyelnek. Ahogy ezt felismertem, a színpad és a nézőtér közötti különbség eltűnt, és csak arra tudtam gondolni: „Mi mind barátok vagyunk, nemde?!” Ezt a dallamot tehát ezen célból írtam, hogy ezt az érzést kiadhassam magamból. Egy másik melódia címe „Rouman”, vagyis „Románc”. Ezt az emberek románcainak kifejezésére írtam: Az emberek azért élnek, hogy keressék, majd megleljék a szerelmet. Ugyanakkor, ha a saját életemre visszatekintek, észre kell, hogy vegyem, hogy mennyi ember vesz körül, aki támogat, hogy megtaláljam a saját szerelmemet, vagyis az életem célját. És ezáltal, az sem véletlen, hogy az egész album a „Rouman” címet kapta – azokra az engem körülvevő emberekre akarom a figyelmet terelni, akik annyit segítettek nekem az életben.

Értem. Rengeteg gondolat és érzelem van benned, nem igaz?

Igen-igen. Minden egyes dalt azért írtam, hogy kiadjam magamból ezeket az érzelmeket. Az „Arigatou” (Köszönöm) című dal is azért szerepel az albumon, hogy a dallam által közvetíteni tudja a hála érzését, és hogy ez könnyedén eljuthasson az emberekhez.

Rengeteg melegség és érzelem jut el az emberekhez a CD hallatán, ez kétségtelen. Egyébként, okarínán szoktál komponálni?

A zeneszerzők általában húros hangszereken komponálnak, mint a hegedű vagy a zongora. De én nem vagyok túl jó ezekben, és valójában nem is nagyon szeretem őket. Az okarína egy egyszólamú hangszer, és azok a dallamok, amiket írok is, egy szólamban szólalnak meg először a fejemben. Valahogy megmaradnak ezek a dallamok az emlékezetemben és így később le tudom írni őket. Mikor megszületik valami, az nem túl intuitív. Az „Arigatou”-nál például észrevettem, hogy önmagában hordozza a dallamát: „a~ri~ga~tô~”, és arra gondoltam „Hmm, egy „Arigatou” dallam született meg a fejemben”. A „Rouman”-nál ugynaígy volt. Ha olyan helyeken járok, ahol megérzem a románcot, egyszerűen jön magától a dallam a fejemben.

Miután megszületnek ezek a dallamok a fejedben, megpróbálod eljátszani őket okarínán és ezáltal válnak fokozatosan egy konkrét dallá?

Nem, mikor zenét komponálok, egyáltalán nem is gondolok az okarínára. Bár játszok okarínán, nem azért írok dallamokat, hogy eljátszhassam rajta őket. Az okarína, ha csak véletlenül is, de érzelmeket vált ki az emberből és a nosztalgia érzését hozza elő. De én szeretem ezt a stílust – szeretem megtalálani az emberek szívében az igaz érzelmeket és szeretem ezt dallamba/címbe foglalni. Ilyen szempontból a „Rouman” bizonyos mértékig egy szójáték (nevetés). Mikor a „rouman”-ról van szó, egyből az emberi nehézségekre gondolok. A dallam, mely eszembe jutott is pontosan erről szól. Egy időszakban, mikor éreztem, hogy a hálám csillapodni kezd, valőszínűleg az „Arigatou” című szám volt az, mely helyretette a gondolataimat. Egy másik alkalommal viszont inkább a romantikus énem került előtérbe, ekkor pedig olyan dallammal tudtam azonosulni, ami sokkal szenvedélyesebb, mint ugye a „Rouman”. Számomra minden dallamnak története van tehát. (…)

Azt csiripelték a a madarak, hogy tervezed, hogy kiadsz a „Rouman”-ból egy karaoke verziót is, ez igaz?

Bizony. Terveim szerint nem csak, hogy leveszem a saját játékom a maxiról, de lehetővé teszem majd azt is, hogy mindenki gyönyörűen elő tudja adni ezeket a dalokat.

Azt is nagy izgalommal várjuk. Elmondanád nagyvonalakban, hogy mik a terveid még a jövőre nézve?

Az elmúlt évben rengeteget dolgoztam azon, hogy bebizonyítsam, az okarínának igenis helye van a klasszikus zene világában. Pontosan ezért játszottam (és játszok) együtt húros hangszeresekkel. Az elmúlt évtől ez egy vadonatúj kihívást jelent számomra. Mivel egy teljesen új felfedezést tettem, mikor elkezdtem ugyanabban a stílusban okarínázni, mint ahogy a zongoristák, vagy a húros négyesek, szeretném folytatni, amit elkezdtem és még elismertebbé tenni az okarínát a klasszikus zene világában. Emellett a szüleim mindketten jazz-zenészek voltak. És bár az iskolai éveim alatt klasszikus zenét tanultam, ami engem igazán megragad, az mindig is a jazz volt. A jazz minden formája tökéletes rá, hogy szabadon kifejezhesd érzelmeidet és ez nagyon tetszik nekem. Ezért is szeretnék abba is energiát fektetni, hogy az okarínát és a jazz zenét „kapcsolatba” hozhassam. Máris vannak terveim egy olyan jazz quartet kialakítására, amelyben összehoznánk az okarinát a zongorával, a gitárral és a basszusgitárral. Úgy gondolom, hogy ha ezeket megvalósítom, akkor az emberek szemében világosabbá válhat, hogy az okarína nem csak egy játékhangszer és talán még több fiatal megtalálhatja az okarínában azt, amire igazán vágyik.

Ennyi terv után biztos lehetsz benne, hogy mi sem fogunk szem elől téveszteni. Zárásként szeretnél üzenni valamit az olvasóknak?

Először is, szeretném, ha továbbra is életük része maradna az okarína. Hiszem, hogy sokunknak megváltoztatta az életét ez a hangszer. Szeretném, ha mindannyian tudatosítanánk magukban ezt – én magam is így élem a mindennapjaimat. Képesnek kell lennünk erre egy jobb változás érdekében. Továbbra is megpróbálom mindig a maximumat kihozni az előadásaimból és az albumjaimból egyaránt. És előre is hálás vagyok a további támogatásokért!

Satoshi Osawa bio

Először szaxofon tanulmányai alatt találkozott az okarínával, míg a Kunitachi Zeneművészeti Iskola diákja volt. Később Hiramoto Takao-nál gyakornokoskodott. Ő volt az első, aki három oktávos okarínán játszott koncerten, és a legelső profi fellépésén is egy úgynevezett „Icarus” tripla-okarínán játszott, melyet Kitano Morikuni készített. Ő volt az első japán, aki okarína-szólóestet tartott 2006-ban Olaszországban. A következő évben meghívásos vendég volt a Budrio okarína Fesztiválon, majd előadást tartott az olasz okarína Múzeumban tevékenységéről, ahol Hattori Kazuhiko is felfigyelt rá. Ezután elkészítette első „The episode of three winds” témájú előadását, melyet a Tokiói Kultúrális Díszteremben (Tokyo Bunka Kaikan) adott elő. 2009 augusztusában Japán képviseletében lépett fel a Nemzetközi okarína Művészek Koncertjén Tajvanban. Japánban egyre többet tartott szólóesteket különböző elismert koncerttermekben. Az okarína fejlesztését és gyártását tekintve, 2008 májusától a Noble Ocarina-val karöltve gyártják az “Osawa Noble Ocarina JAPAN”-t. 2010 áprilisától pedig az „Osawa Ocarina”-t a Prima Gakki Vállalattal. Olyan hangszereket fejlesztettek ki és árulnak, melyek eredeti célok alapján lehetővé teszik az amatőröktől a profikig bárkinek, hogy könnyedén játszhasson a hangszeren. Ezidáig 3 szóló albumot is kiadott már. Ezenkívül kiadott két albumot és egy dalt Kobayashi Masatossal karöltve, melyek együtt a „Breath” (Lélegezz) nevet kapták. Hogy továbbadhassa tudását az eredeti technika elsajátításában, Tokióban, Osaka-ban és Kobe-ban is rendszeresen ad órákat az érdeklődőknek.

Hivatalos forrás: http://www.fruits.ne.jp/~osawaongakukoubou/

Az eredeti angol fordítás, amiről fordítva lett magyarra (regisztráció szükséges): http://theocarinanetwork.com/single/?p=8188067&t=6834972

 

Nincsenek hozzászólások ehhez “Interjú egy úttörő okarínistával, Satoshi Osawa-val”

Visszahivatkozások

Kommentáld

vagy

Most történ(ik/t)
Ocarina Delta Fesztivál 2016 Beszámoló 1. rész
Beszámoló 2. rész
Okarína minikurzus
Csemegézz!
  • – Top bejegyzések (32)
  • Agócs (70)
  • Csengésdallam (1)
  • Érdekességek (76)
  • Hírek (81)
  • Interjú (6)
  • Irodalom (5)
  • Ismertető (37)
  • Lemezajánló (9)
  • Nincs kategorizálva (32)
  • Nyereményjáték (7)
  • Okarina készítés (22)
  • Okarina vásárlás (51)
  • Szavazások (5)
  • Youtuberek (17)
  • Zelda mánia (3)
Archívum
Bejegyzés értesítő
Keresés
Support Free Vaping!
Címkefelhő
Szavazások

Te mennyit szánnál egy okarinára, hogy kipróbáld magad vele?

View Results

Loading ... Loading ...
show
 
close
rss Follow on Twitter facebook youtube Skype soundcloud