Kincskereső kisködmön: Szépen szóló muzsika

Hol volt, hol nem volt, volt a világon egyszer egy körtemuzsika, amelyik arról volt nevezetes, hogy csak akkor szólt, ha jó gyerek fújta. Ezt pedig én onnan tudom, hogy az enyim volt ez a csodálatos körtemuzsika. Ahogy most az életem hajlatáról visszanézek az elejére, egész eddig a körtemuzsikáig látok vissza. Ami előtte volt, az elmosódik előttem, mint hajnali kép a hosszú fasorban. A szépen szóló muzsikát valami játékáruló tót embertől kaptam, amiért telemerítettem a fakupáját friss vízzel a vásárkút vödréből. Nagyot húzott a jó ember a kupából, aztán körülnézett a játékosponyván:

– No, kisfiú, hát most már mit adjak én neked, amiért vizet hoztál a Janó bácsinak? No, adok neked egy körtemuzsikát.

Szép volt a körtemuzsika, szép volt, az egyik fele pirosra volt festve, a másik sárgára, de biz én azért mégiscsak jobban szerettem volna valami fütyülős farkú lovat. Mondtam is a Janó bácsinak, hogy van már nekem körtemuzsikám otthon.

– Jaj, fiúcska, csakhogy ez nem olyan körtemuzsika ám, mint a többi! – motoszkált a tót fanyelű bicskájával a körtemuzsika sípján. – Ez olyan muzsika, hogy csak addig szól, míg jó gyerek fújja. Nézzem no: jó gyerek vagy-e, meg tudod-e szólaltatni?

rajz: Göde Mónika Annamária



Belefújtam a muzsikába: hát olyan szépen szólt, hogy örömömben tátva maradt a szám. Nem tudtam, ma sem tudom, mit csinálhatott a sípjával ez az ezermester tót, de egészen úgy tillózott, mint a sárgarigó. . Csak aztán mindig ilyen szépen szóljon! . tátogatta utánam a tót bácsi a harcsaszáját. De bizony szólt ez még szebben is, mert mire hazaértem, akkorra minden fortélyát kitanultam a körtemuzsikának. Ha csak a számhoz érintettem, halkan kacagott, mint a vadgalamb; ha rövideket fújtam bele, csattogott, mint a fülemüle; tudtam vele süvölteni, mint a pirók; csikorgatni, mint a csíz. Még édesanyámnak is fölsütött a mosoly az orcáján a muzsikaszóra. Pedig éjjele-nappala csupa szomorúság volt akkoriban, ahogy a beteg húgocskámat virrasztgatta. De még az is felnyitotta a bágyadt szemét, szegényke, és megvillant benne az öröm, ahogy megszólalt:

– Szép mucita! Fúadd méd, bátókám!

De még az öreg Titulász doktor is megbiztatott, amikor délután bekocogott hozzánk. Megcirógatta a beteg sápadt kis arcát, aztán megtörölgette a pápaszemét. Mert akkoriban majd mindig harmatos lett a pápaszeme, ha lehajolt a hugicámhoz.

– Úgy, úgy, öcsikém – borzolta föl a hajamat a homlokomon -, csak hadd szóljon az a világszép muzsika, ha öröme telik benne ennek a lenge nádszálkisasszonynak.

A lenge nádszálkisasszony, szegényke, fáradtan elmosolyodott, én pedig rikoltoztattam a muzsikámat, hogy csak úgy zengett bele a ház.

– Elég lesz már, kis muzsikásom – törülgette le anyám a verejtéket a homlokomról, mikor már bekönyökölt az este az ablakon.

Az ám, csakhogy édesapám meg akkor tért haza a szőlőből, neki is be kellett mutatnom a tudományomat. Meg is csudálta illendően. Azt mondta, egész erdőre való madár van elbújva ebben a csudadudában. Csakhogy azt is hozzátette, hogy ilyenkor már alszik minden jóravaló madár. Borongós volt a homloka az apámnak, lekaptam a számról a körtemuzsikát. De ebben a percben megszólalt a beteg.

– Enim mucita, én fúok – áradt felém szájacskájából a forró lehelet, s ahogy erőtlen kezeit fölemelte, úgy libegtek azok az alkonyat barnaságában, mint haldokló fehér pillék.

Ijedtemben megállt a szívem verése, és magamhoz szorítottam a körtemuzsikát. A kerek világért se adhatom én azt oda senkinek. Ki akartam osonni az ajtón, de édesanyám megfogta a kezemet.

– Hát sajnálod tőle, fiacskám? – kérdezte szomorúan. – Hiszen úgyse tudja fújni – nyújtottam oda kelletlenül a muzsikát -, nem értenek ehhez a lányok. Csakugyan nem tudta. A csöpp szájához vitte, de mindjárt visszabágyadt a kezecskéje.

– No, mondtam, ugye? – kaptam diadalmasan a muzsika után, de szegénykém odább rántotta a kezét.

– Nem adom, enim mucita! – nézett rám haragosan, s bedugta a játékot a vánkoskája alá. Én pedig kisompolyogtam a szobából, és elkeseredve ültem ki az udvarra a ribizlibokrok alá. Már akkor esti imádságukat végezték a fülemülék, de én úgy éreztem, engem csúfolnak.

– Tudsz-e te így, híres körtemuzsikás? – mintha csak ezt csattogták volna.

Elfakadtam sírva, bementem a házba, s azon ruhástul végigdőltem a vackomon. Ott aztán álomba is ríttam magamat. Nem értek rá velem törődni azon az éjszakán, amelyiknek olyan szomorú lett a hajnala. Mert hajnalodott már, mire fölébredtem, és a zsebemhez kaptam. . A körtemuzsikám! . motyogtam ijedten. Mert azzal álmodtam, és úgy rémlett, mintha a zsebembe tettem volna. Ahogy kijózanodtam az álomból, áttapogatództam a tisztaszobába, ahol a húgocskámnak a nagyágyban vetették meg a betegágyat. Anyámat az asztalra borulva nyomta el a fáradtság, húgocskám lázas arca, mint a rózsa, piroslott az éjjeli mécs gyönge fényében. Odalopództam az ágyhoz, és benyúltam a vánkos alá.

– Megvagy! – dobbant nagyot a szívem, ahogy megéreztem a kezemmel a körtemuzsikát. Boldogan suhantam vele kifelé. Mikor az ajtóba értem, nagyot lobbant a mécses.

Megrettentem, s ahogy visszafordultam, mintha rám szegezte volna szegény kis testvérkém a nagy fekete szemét. Olyan fényesnek láttam, és olyan szomorúnak, hogy ijedtemben kiejtettem a kezemből a játékot. Nagyot koppant a küszöbön, fölriadt rá az édesanyám:

– Te jársz itt, fiam?

Én már akkorra fölmarkoltam a körtemuzsikát, és szó nélkül kotródtam vissza a vackomba. El is aludtam mindjárt, de előbb bedugtam a kincset a vánkosomba, a lágy pihe közé. Ott ugyan meg nem találja a húgicám, akármilyen okos kislány! Ó, bár megtalálta volna, de nem is kereste soha többet! Mire fölébredtem a nagy csöndességre, akkorra koporsóba is tették a lenge nádszálkisasszonyt. Bordács keresztanyám imádkozgatott mellette, mert apámék a temetés után jártak. Keresztanyám nagyon bele volt feledkezve az imádságoskönyvbe, s nem vette észre, mikor én az asztalra fektetett koporsócska mellé suhantam. Kicsit magas volt nekem a ravatal, lábujjhegyre pipiskedve akartam a testvérkém kezébe lopni a körtemuzsikát, azon pihésen, tollasan, ahogy a vánkosból kihúztam, de vézna ujjacskái már nem tudták megszorítani.

– Vidd el, Marika, neked adom – súgtam neki.

Virágszagú szél libbent be a nyitott ablakon, kicsit meglebegtette, meg is zizegtette a szemfödélkét.

– Nem kell, bátyókám, én még ennél is szebb muzsikát hallgatok ezután – ezt ragyogta vissza testvérkém arca, és nekem hirtelen fájni kezdett a szívem. Akkor éreztem életemben először fájdalmat úgy, hogy senki se bántott. Szomorúan csúsztattam a zsebembe a körtemuzsikát, és három napig nem is volt kedvem elővenni. Hanem akkor egyszerre gondoltam egyet, amitől kedvre derültem.

rajz: Göde Mónika Annamária

– Muzsikálok a sírja fölött, hátha szebbet álmodik tőle – szaladtam ki a temetőbe. Az istenkertje csak egy futamodásnyira volt a házunktól, hamar odaértem, és átöleltem a fejfát, amelyen már hervadozott a körömkevirág koszorú.

– Ide hallgass, testvérkém!

Azzal belefújtam a körtemuzsikába, és eljajdítottam magam. Akárhogy erőlködtem, a körtemuzsika nem szólalt meg. Hiszen az csak addig szólt, míg jó gyerek fújta! Szívszakadva értettem meg, hogy már nem vagyok jó gyerek.

Móra Ferenc

Külön köszönet Göde Mónika Annamáriának a fantasztikus rajzokért!

2 hozzászólás ehhez “Kincskereső kisködmön: Szépen szóló muzsika”


Válaszolj neki: Varaljay Gabriel

vagy

Bejegyzés értesítő
Keresés
Support Free Vaping!
Szavazások

Te mennyit szánnál egy okarinára, hogy kipróbáld magad vele?

View Results

Betöltés ... Betöltés ...