Megrendeltem a fakarinát. Összeraktam a fakarinát. És ő csak sistergett… Hogy rést ki nem hagytam, az úgy biztos, ahogyan a teknősöm nem hallgat a nevére, de akkor mi a baj? Forgattam, nézegettem, aztán megláttam valamit. Ezt:

A képen az látható, hogy a fúvóka egy hangyányit feljebb van, mint a test. Talán ez a baj? Vagy igen, vagy nem, én ezen a nyomon jutottam a megoldáshoz.

A Nagy Gondolkodó

A hibát talán akkor vétettem, amikor nyomtam egy csöppnyi ragasztót a fúvóka tartókájára, mielőtt odaillesztettem. Nem gondoltam problémásnak, mert úgyis megszárad majd, és akkor úgyis összezsugorodik, meg amúgy is, meg minden, de lehet, hogy mégsem kellett volna. Lehet, hogy tényleg ez volt a probléma, és ezért emelkedett meg egy icipicit ez a rész. Nem tudom, de most megint belegondolva mégsem tűnik valószínűnek, hiszen a test felső lapja alá is kentem ragasztót, akkor pedig kb. csak ugyanannyira volna szabad megemelkednie. Hát mindegy.

Őszintén szólva még mindig nem vagyok arról meggyőződve, hogy én követtem el az első baklövést, amit például arra is alapozok, hogy amikor már csak a fúvókát kellett beilleszteni, kipróbáltam mindenféle ragasztás nélkül is, csak úgy, hogy erősen odaszorítottam, és szerintem akkor is szebben kellett volna megszólalnia, mint ahogyan megszólalt. Tudom, akkor még szelel a fújóka illesztéseinél, de akkor is, szerintem annál többet kellett volna mutatnia, mint amennyit sikerült.

Mindefélével próbálkoztam, és a végén az nyert, amikor az okarínához mellékelt névjegykártya széléből egy darabot levágtam, kicsit benedvesítettem és az ékre simogattam. (Nem tudom, van-e ennek valami szakneve, arra a ferde részre gondolok ott, amire a fúvókából ráfújod a levegőt.) Először azzal próbálkoztam, hogy simítottam még rajta egy kicsit finom smirglivel, hátha ez a kínja, hogy az ott olyan durva, recés, de egyrészt nem használt, másrészt rosszul vette volna ki magát, ha aztán lereszelem az egész fakarínát. Szóval beláttam, hogy nincs mese, ide új sípot kell varázsolnom.

De akkor most mi a teendő?!

No, száz szónak is egy a vége, ez volt az eljárás:

1. Szép babapopsi simaságúra reszeltem az ék felületét. Óvatosan, nehogy kivégezzem az egész hangszert.
2. Lekentem az ék felületét lakkal, és megvártam, hogy megszáradjon. (*)
3. Még egyszer lekentem lakkal, és ismét megvártam, hogy megszáradjon. (**)
4. Átlátszó üvegtapétából a síppal (ékkel) éppen megegyező szélességű csíkocskát vágtam, és azt ragasztottam az ékre. (***)

* A lakk azért kell, hogy az üvegtapéta jobban ragadjon rá. Legalábbis én ezt várom tőle…
** Az első ötletem az volt, hogy csak lakkal fogok dolgozni, addig kenem, amíg szépen nem szól. De elvetettem az ötletet, mert az jutott eszembe, hogy esetleg akkor ilyen gömbölyded lesz az egész, vagy girbe-gurba, és akkor meg azért nem fog megszólalni. Nem tudom, megalapozott volt-e a félelmem, de inkább nem vállaltam be, lakkot levakarni mégiscsak nehezebb, mint egy közepesen erősen felragasztott vackot eltávolítani.
*** Egy olyan négy-öt centis csíkról lehet szó, aminek az egyik végét olyan bő egy centire visszahajtottam, és utána húztam le a fóliát. Így könnyebb egy megfelelő szerszámmal benyúlva az okarína belső felületére simogatni.

Most így néz ki:

A műtét pedig imitálva videón:

Epilógus:

• Az eredmény nem tökéletes, de lényegesen jobb, mint volt. A legfelső két hang csak egy elég szűkre szabott fújási erősség tartományban szólal meg, de legalább megszólal, egyszóval az okarína nem (teljesen) játszhatatlan.
• A felragasztott csík másfél hét múlva még mindig a helyén van. Reméljük, ez így is marad. Ha nem, akkor majd lecserélem valami stabilabbra.