Az alábbi interjú egy japán magazinban (Ocarina Life Magazine – Amazonon megvásárolható) volt olvasható, köszönet húgomnak az angolról magyarra fordításért. A japánról-angolra, majd angolról-magyarra fordítás során nyilván lehet némi torzulás az eredeti szöveghez képest, de a lényeg azért átjön szerintem :) Nagyszerű interjú, én élvezettel olvastam, remélem Nektek is tetszeni fog:

„Az egyik ilyen tényező, hogy az okarína megérinti az emberek szívét, nemde?”

Satoshi Osawa

Mr. Osawa Satoshi egy kiemelkedő játékos, akinek sikerült megfognia az okarína világát. Talán nem túlzás azt állítani, hogy egy olyan zenészről beszélünk, aki tevékenységével és játékával kiszélesítette az okarína, mint hangszer fogalmát. Megtiszteltetés volt számunkra hallani az okarínával való találkozásának, a hangszerhez kötődő vonzalmának és a vele való tevékenységének teljes történetét.

Adatgyűjtési együttműködő partner: Prima Gakki Public Company

Milyen alkalommal találkoztál először az okarínával?

Szaxofon szakon tanultam a Kunitachi Zeneművészeti Főiskolán, ám egy alkalommal sajnos elkaptam egy csúnya állkapocs betegséget. Mivel egész életemben zenész akartam lenni, eléggé kétségbeestem az eset után. Az apám, aki nagyon aggódott miattam, megkérdezte: „Most nyílt egy új hangszerbolt, nem akarsz elmenni, hogy kicsit elvonjuk a figyelmedet?” Amint beléptem a boltba, egy sor kis aranyos hangszert láttam felsorakoztatva. Kezembe fogtam az egyiket, és úgy éreztem, ki kell próbálnom. Így találkoztam először az okarínával.

Mi volt az első benyomásod az okarínáról?

Az olyan hangszerek mellé, mint a zongora, a szaxofon vagy a dob egy menő kép is társul. Én magam is így gondoltam, hogy ha hangszeren játszom az olyan király; de végülis az okarína az egyetlen olyan hangszer, melyre ez a kép nem volt igaz. Mikor először megláttam, az volt az első gondolatom, hogy ez a legkevésbé sem menő (nevetés). Ezen elgondolkodva elkezdtem játszani rajta, és ahogy várható volt, a hangszíne túl egyszerű volt, a hangmagassága rossz, szóval első benyomásom szerint nem gondoltam másnak, mint egy „játék”-nak.

De akkor mi volt az az ok, ami miatt komolyan elkezdtél okarínázni?

Szaxofonozni ugye nem tudtam, viszont mindenképp akartam továbbra is hangszeren játszani. Olyan hangszer viszont, melyhez nincs szükség az állkapcsomra, nem sok van. A fúvós hangszerek közül nagyjából csak az okarína és a furulya ilyen. Mivel megértettem a helyzetemet, először keményen elkezdtem gyakorolni a furulyázást – 5 évig tartott ez. Főként a barokk zenére összpontosítottam és mivel igen bonyolult ujjgyakorlatokról beszélünk, mindig órákig gyakoroltam. Akkoriban sokszor tartottam koncertet a kollágáimnak a munkahelyemen. Előadtam a barokk muzsikát furulyán (amibe oly nagy erőt fektettem), majd az előadás végén elokarínáztam egy számot, általában valami olyasmit, mint a Furusato (Szülőváros), Akatonbo (Piros Szitakötő) vagy a Nanatsu no Ko (A hét gyermek). Ilyenkor kezdtem ráérezni az ízére. Olyan volt, mintha mindazt az erőfeszítést, amit a furulyázásba belefektettem, egy szám alatt elsöpörte volna az okarína. Még így is, hogy csak egy dalt játszottam. Miután ez többször megismétlődött, elkezdtem komolyan gondolni az okarínára. Akkoriban azt gondoltam, hogy azokat a zenéket, melyeket szeretek, el tudom játszani a furulyámon, és az okarínával összehasonlítva könnyedén el tudom vele érni az ezekhez funkcionáló hangmagasságokat is. Azonban elgondolkodtam, hogy mi lehet az, ami miatt az okarína ennyire megérinti az embereket?! Míg ezen agyaltam, rájöttem valamire. Talán azért visszhangzik az okarínaszó a szívünkben, mert földből készült hangszerről van szó? Tovább a folytatáshoz →