Fotó: commons.wikimedia.org
Láttam már ilyen tenyér-okarínás (vagy fordítsa ki ahogy akarja: handflute/hand whistle) videót jó párat, de ez eddig mindent visz. Le vagyok nyűgözve! (Én kb 2-3 hangig jutottam ebben a műfajban, aztán kifújtam, mikor próbálkoztam vele, persze nyilván ez is – mint minden -, csupán gyakorlás kérdése.)
(Köszönet Szilvinek a videóért!)
Hamlett Bamboo AC
A fent említett név nem összekeverendő Shakespeare Hamlet nevű karakterével. Jelen bejegyzés Richard Hamlett – egy észak-karolinai fiatalember – által készített okarínákról szól. Személyes tapasztalatom (még) nem volt a hangszereivel, így az okarínáiról sok mindent nem nyilatkozhatok, de remélhetőleg ez majd rövid időn belül változni fog.
Főleg 11, illetve 12 lyukú okarínákat készít, és ami nekem elsőre nagyon szimpatikus, hogy vannak nem annyira szokványos hangolásai is, mint Soprano D, Soprano Eb, vagy Alto Bb. A rendeléseket nem meglévő raktárkészletről szolgálja ki, hanem mindet egyedileg, a kiválasztott hangolásnak és színnek megfelelően, külön a megrendelőknek készíti. A weblapján vannak egyébként képek a hangszereiről, néhány kotta és a saját fogástáblái is megtalálhatóak. (Természetesen a Facebookon, vagy a Youtubeon is követhetitek a srác okarínás tevékenységeit.)
A Babám zenekar
A héten egy kedves kollégám megemlítette, hogy egy rádió műsorban hallott egy interjút egy magyar zenekarral, a Babámmal, amiben többek közt arról is meséltek, hogy az új albumukon okarína is szólni fog – ismerem-e őket? Hmmm, nem ismertem, és ettől be is zsongtam persze rögtön. Kis guglizás után meg is találtam őket a neten, a néhány fellelhető számuk alapján kellemesnek is ítéltem a zenéjüket, úgyhogy úgy döntöttem, hogy első kézből járok utána az infó valóságtartalmának: tegnap elmentem a koncertjükre az A38-ra.
Kellemes, nosztalgikus este lett ez számomra. Egyrészt mostanában ritkán jutok már el koncertekre, a barátaim nagy része vagy nem koncertre járós, vagy épp nem rég alapított családot, kisgyerek, stb, másrészt már azért nekem is ritkábban van energiám eljárni otthonról esténként munka után. (Tehát ilyen volna a harmincasok klubja? :)
A tegnapi koncert a „8 Hang a Nőkért!” (koncertsorozat a családon belüli erőszak ellen) első estje volt, ők voltak az első zenekar a tegnapi háromból (utána még a Kesh és a Fókatelep is játszott). Mivel újfent senki nem ért rá eljönni velem, így egyedül mentem el megnézni. Vicces (jó értelemben) volt látni a 8-10 évvel fiatalabb önmagam korosztályát bulizni. Felszabadult mulatozás, ugra-bugrálós táncikálás, kilöttyenő műanyag poharas sör, és azok a jellegzetes fiatalos illatvilágú parfümök, amiket anno mi is használtunk. Különös volt kívülről látni őket. (Na, majd amikor 10 év múlva visszatekintek a mai önmagamra… :)) Persze a közönség teljesen vegyes korosztályú volt, azért nem volt tinidiszkó fíling, de ez a korosztály volt most, aminek a látványa, energiája leginkább megfogott, s valamiért megidézte bennem a múltat :)
Tegnap megismerkedtem a Facebookon a Pure Ocarinas mögött rejlő figurával. Ő Robert Hickman, egy Angliában élő fiatal srác, aki úgy tűnik egész szépen belemélyedt az okarína készítés rejtelmeibe. Eladásra egyelőre nem nagyon készít, viszont beszélgetésünk alatt pl. kiderült, hogy ő is felismerte azt a réspiacot az okarína piacon, amit én jó ideje nem értettem, hogy miért nem akar senki kitölteni. Ez pedig a „D”-s okarína, ami kiválóan használható lenne ír zenéhez. Kíváncsian várom a fejleményeket tőle.
A srác írt egy könyvet is a témáról, ezt szeretném most figyelmébe ajánlani mindenkinek, akit az okarína készítés gondolata foglalkoztat – vagy ne adj’ isten már bele is kezdett. (Persze, angol nyelvű, de azt gondolom a mai világban már ez nem kellene, hogy komoly problémát jelentsen. Az én generációmnak legalábbis semmiképp.) Robert célja e könyvvel, hogy több hónapnyi kísérletezgetést, elkerülhetetlen zsákutcák és kudarcok tömkelegét spórolja meg azoknak, akik – akárcsak ő anno – totál nulláról indulnának a témában. A könyv tartalmából:
Robert Hickman – The Art of Ocarina Making
