Kb. 1988-ban láttam egy Delta műsort (Kudlik Júlia-féle). Ott volt egy utolsó riport, mintegy lazításképpen. Ez egy japán okarínakészítő és előadóművészt mutatott be dokumentumfilmként. Ez a rövidfilm mintegy villámcsapásként ért engem, szinte azonnal megpróbáltam okarínát készíteni. De semmit nem tudtam róla, csak az alakját láttam. Akkoriban került a kezembe egy füzet, ami az agyagozással foglalkozott. Ebben leírták az agyagsíp készítésének technikáját (hengeres és lapos bottal szúrás, stb). Így aztán hályogkovács módjára kezdtem az okarínához. Olyan is lett az eredmény, mert az okarína olyan hangot adott, mint a kiszúrt bicikligumi. Azért kiégettem és éveken át őriztem. Aztán vagy 22 évig semmi… Pontosabban azért faragtam, (talán ez az igazi hobbim), illetve néhány agyagsíp kiállta a minőség-ellenőrzést.
Az áttörés 2011. januárjában jött, mikor véletlenül megtaláltam Erős Ádám blogbejegyzését. Mintha a régi szerelem lobbant volna fel újra… Azóta csinálom az okarínákat, ha kell, ha nem… Most éppen 9 van, de ez túl sok. Csak néhánynak van igazán jó hangja, és ezért lenne jó megtanulni a hangolást is. Tunerem (hangoló – a szerk.) persze nincsen. Nem tudom még, hogy hova akarok eljutni. Mindenképpen szeretnék egy saját készítésű okarínát, ami legalább 12 hangot tud. A tripla okarínával is ezért kísérleteztem, olyan volt ez, mintha valaki csak nagy nehezen tudná a János-hegyet megmászni, ezért legközelebb a Mount Everestre gyúrna…
De hát ki tudja, mit hoz a jövő? A feleségem mindenesetre elnézi az új bolondériámat… Gondolja: „Amúgy ártalmatlan a fickó…”
Dr. Bús János, háziorvos, Kesztölc
További hasonló sikereket kívánnék akkor a régi-új hobbidhoz János, és köszönjük, hogy megosztottad velünk az eddigieket! :)
