Talán már 2 év szünet is eltelt, mire végre ismét úgy döntöttem, újra el kell kezdenem Tai Chizni. Úgy látszik, van, amitől nem lehet szabadulni, ha az ember egyszer beleszagol. Az én életemben ezidáig a kettes számrendszerre épülő digitális világ, az okarína, és úgy tűnik, talán a Tai Chi az, ami ilyennek tűnik. A választásom ezúttal különböző – itt most nem lényeges – okok miatt a Taoista Tai Chira esett, természetesen, mint minden „újrakezdésemkor” (el sem merem mondani, hogy ez már hányadik), ezúttal is mindent az elejéről kell kezdeni, mert nem sikerült még kétszer ugyanannak a stílusnak nekirugaszkodni :) Szóval most fogok csak lassan kilyukadni a kezdő csoport alagútjának végére.
Most szombaton volt egy karácsonyi est a Tai Chis társasággal, ahol volt egy kis műsor is, amit a tagok adtak elő, természetesen önkéntes alapon. Ha módom van rá, igyekszem minél több ilyen alkalmat kihasználni jómagam is, hogy egy-egy újabb támadást indíthassak az alattomos kis lámpaláz ellen, amivel még mindig erősen küzdök. Végül most is sikerült kiállnom, s bár felkészülni nem sok időm maradt sajna az év végi hajrá miatt a munkahelyen, azért végigcsináltam becsülettel :) , s persze bár hibáztam sokat, de a lényeg, hogy sikerült újabb megfigyeléseket tennem a lámpalázammal kapcsolatban. Ezek pedig az alábbiak:
- Az X hosszúságú előadás alatt érdekes módon az idegességi görbe az idő múlásával nem lefelé konyul, hanem pont felfelé ível. Azaz, ahogy a vége felé közelítek az előadásomnak, nemhogy egyre jobban megnyugodnék, inkább épp egyre idegesebb leszek. Érdekes…
- Ha közösen zenélek másokkal, jóformán alig izgulok. Gondolom azért, mert az elmém ilyenkor tudja, a közönség figyelmének csak egy töredéke irányul rám. A nagyobb része a produkció egészére, illetve a többi előadóra fókuszálódik. Tehát számomra az egyéni fellépés az igazi kihívás egyelőre…
A következő megmérettetés január elején lesz, remélem újabb tanulságokkal gazdagodok majd akkor is, de addig is, akit érdekel, megnézheti a mostani két produkciót itt: