Arra gondoltam összegyűjtöm itt nektek mások, okarina által okozott örömeinek sorait. Folyamatosan, ahogy jönnek:
Én azok közé tartozom, akik először a Zelda játékokból ismerték meg ezt a fantasztikus hangszert. 10-12 éves lehettem és akkor eldöntöttem, hogy nekem kell egy ilyen!
Az első okarínám (még mindig csak ez van sajnos) egy ismeretlen készítő műve. Hangolásról sincs semmi fogalmam, de nekem tökéletesen megfelel. Kicsit már használt és kopott, de én nagyon szeretem! Általában gyakorolni a juhaink mellett szoktam legeltetés közben. Konkrét céljaim nincsenek vele, saját magam szórakoztatására van és ahol csak tudom, megmutatom másnak is eme hangszert.
Együtt már több fellépésen és versenyen is részt vettünk (ugyan helyezést nem értünk el. 20 pontból 12 pont :) )
Az okarínákban azt szeretem, hogy rendkívül szerethető hangszer, változatos és könnyű rajta játszani. Mindenképp szeretnék majd a továbbiakban még egyet :)2014.12.24. Hódmezővásárhely, Szikszai Balázs
Rege lányunk gyorsan megszerette új hangszerét, mindenhová magával vitte, mindenkinek megmutatta, és állandóan fújta. Végül nem is csodálkoztunk rajta, mikor sírva jött, hogy leejtette. Mivel a tokban volt, nem sérült meg komolyan, picit csorba lett, de ez a hangját nem befolyásolja. A keramikus csodanagyi vette gondozásába, hogy kijavítsa a hibát (valami pasztával kipótolta, hogy ne sértse az ember száját) – két napja kapta vissza a lányom, és azóta újra hallom a hangját. Szerintem nagyon ügyes a lányunk, gyorsan megtalálja a hangokat – és igen, még mindig szereti és büszke rá!
Köszönjük szépen.2012.01.20. Gyál, Gyimothy Dóra
Kb. 1988-ban láttam egy Delta műsort (Kudlik Júlia-féle). Ott volt egy utolsó riport, mintegy lazításképpen. Ez egy japán okarínakészítő és előadóművészt mutatott be dokumentumfilmként. Ez a rövidfilm mintegy villámcsapásként ért engem, szinte azonnal megpróbáltam okarínát készíteni. De semmit nem tudtam róla, csak az alakját láttam. Akkoriban került a kezembe egy füzet, ami az agyagozással foglalkozott. Ebben leírták az agyagsíp készítésének technikáját (hengeres és lapos bottal szúrás, stb). Így aztán hályogkovács módjára kezdtem az okarínához. Olyan is lett az eredmény, mert az okarína olyan hangot adott, mint a kiszúrt bicikligumi. Azért kiégettem és éveken át őriztem. Aztán vagy 22 évig semmi… Pontosabban azért faragtam, (talán ez az igazi hobbim), illetve néhány agyagsíp kiállta a minőség-ellenőrzést.
Bús okarínák
Az áttörés 2011. januárjában jött, mikor véletlenül megtaláltam Erős Ádám blogbejegyzését. Mintha a régi szerelem lobbant volna fel újra… Azóta csinálom az okarínákat, ha kell, ha nem… Most éppen 9 van, de ez túl sok. Csak néhánynak van igazán jó hangja, és ezért lenne jó megtanulni a hangolást is. Tunerem (hangoló – a szerk.) persze nincsen. Nem tudom még, hogy hova akarok eljutni. Mindenképpen szeretnék egy saját készítésű okarínát, ami legalább 12 hangot tud. A tripla okarínával is ezért kísérleteztem, olyan volt ez, mintha valaki csak nagy nehezen tudná a János-hegyet megmászni, ezért legközelebb a Mount Everestre gyúrna…
De hát ki tudja, mit hoz a jövő? A feleségem mindenesetre elnézi az új bolondériámat… Gondolja: „Amúgy ártalmatlan a fickó…”Dr. Bús János, háziorvos, Kesztölc
Első perctől kezdve ahogy megláttam(és meghallottam) , tudtam hogy Ez kell nekem! „Igen, ez az a hangszer, amin meg akarok tanulni játszani!” Utánanéztem, keresgéltem, hallgattam a neten, és mikor végre adódott alkalom, vettem is egyet:
12 lyukú TNG alto C
Próbálgattam, ismerkedtem vele, és öröm volt látnom, hogy napról napra, mindig tanultam vele valami újat, eleinte a lefogásoknak örültem, majd a gyorsabb és lassacskán rutinszerűbb váltogatásuknak.Jó érzés volt tapasztalni, hogy a hangokat amiket tegnap még nem sikerült elég tisztán kifújnom, mára már kezdenek engedelmeskedni nekem és tisztábbak mint voltak. De a legjobb érzés az volt mikor kotta/tabulatúra nélkül sikerült a barátaimnak fejből eljátszanom egy számot, lehet nem a leghosszabbat, de nem is az számított, hanem hogy az első, és hogy én játszom, és tök jó :D Amikor időm adódik, játszom rajta, a legzsúfoltabb napokon is, ha csak 10 percre, de gyakorlok rajta.
2011.01.03. Budapest, Kővári Tamás
Ismeretlen Alto C
Én is, mint sokan mások, az okarina bűvöletébe kerültem. Mostanában nem gyakoroltam túl sokat, de mikor lementem két hétre a nagyapámhoz vidékre, semmi pénzért nem hagytam volna itt az okarinámat. Lent, mikor unatkoztam, rázendítettem egy-két dalra, és meglepetten tapasztaltam, hogy a környezetváltozás, a fíling, finomított a játékomon. Néhány dallam csak úgy az éjszakában jelent meg, és ezeket is eljátszogattam. Egészen fura, hogy az ember mennyire bele tudja élni magát a régi dolgokba. A tábortűz, és a csillagos éjszakában egy csodálatos zeneszó. Az okarina a világ legcsodálatosabb hangszere, szóval ajánlom mindenkinek! Már csak a praktikussága miatt is. Pl.: egy túrán, kiránduláson elfér a zsebben, vagy a hátizsák legkisebb fakkjában. Hangja a régi időket idézi, és meg lehet vele szólaltatni a legszívszaggatóbb balladát, és a legpörgősebb csárdást is.
2010.08. Érd, P.K. Bozó
Kép: hindocarina.com
„Enim mucita” – csipogta kincskereső kisbarátunk kisbarátja a kisködmönben… Ekkor találkoztam elöször ezzel a mobilis zsebbevalóval. Aztán a májusi kötelező munkaünnep kötelező ajándéka mellé, a similabdára gondolok, megkaptam életem első körtemuzsikáját, egy nyakbaakasztható kis barna agyag puklit négy lukkal+ 2 grátisz, egy be, egy ki… Éppoly gurgula hangja lett öt perc elteltével, mint az otthoni ablakpárkányon figyelő kis vizicsirke agyagsípé. Hát igen, a kisgyermeki túlzott nyáltermelődés gyorsan telítette az aprócska zeneszer üregét. Kénytelen kelletlen pihenőre fogtam a fújkodását és munkába állítottam másik szerzeményemet, a similabdát, jelesül nagyapám kopasz fejét és hátát kezdtem bombázni, miközben a kockáspléden ücsörgött, a piknik kosarat fosztogatva az úttörőtábor szépen nyírott, ünnepre felhasznált zöld gyepén. (Az is kábé öt perc elteltével szétesett, telítve ősöm inggallérját fűrészporral.) Az azóta eltelt uszkve 33 évem tökéletes okarinátlanságban leledzett, mindaddig mikoris rátaláltam Agócs barátom hasznosra sikeredett blogjára. Mivel régóta szívemet adtam egy fuvolának, hát érdekelt lettem mindenféle fújós szerszámban. Voltaképp sok különbség nincs is, főleg ha azt vesszük, hogy kvázi a lelkedet kell belefújni ezekbe a tüdővel szórabírható közlőeszközökbe. Bár én leginkább magamnak zenélek, csupán azzal a szándékkal,hogy ki tudjam magamból adni a zenén keresztül, ami idebenn van… És hát ez a lényeg, nem?
TNG teacarina
Persze a blogra találva egyből a különlegességekre kerestem, igy találtam rá a praktikus teakarinára, ami azóta is használatban van, persze nem csak mint zeneszer, hanem rendes konyhai eszköz. A másik szerzeményem egy általam csak fakarinának (rossz az, aki rosszra gondol!) nevezett kis puzzle (rossz az aki rosszra gondol!) zenedoboz, amit saját kezüleg kellett összeépíteni. Amikor már összeállt a dobozka, elkezdtem fújni, és érdekes volt hallani a hangszín tisztulását az elkövetkező munkafolyamatok során. Réstömítés, csiszolás, lakkozás, csiszolás, lakkozás, csiszolás… Most meg ha felakasztom a nyakamba, mindenki méhkirálynő-szállító-konténernek nézi. Hát megérte az a sok munka???? Igen!!!
Mert lett egy újabb kis szerelmem, sőt kettő (tea), amivel közelebb kerülhetek a lelkemhez.
Próbáld ki! Megéri, azt mondom…2010.08.20. Poós László
Műanyag Noble Alto C
És ma meg is jött, és tökéletes és nem csalódtam, nem ezt vártam, kevesebbet vártam tőle, de többet kaptam és most minden király! :D Egyszerűen itt van előttem és már rá is mentem vele a gyakorlása, nagyon szuper csak rá kell még éreznem! :) Mégegyszer köszönök mindent, legfőképp azt, hogy így ismeretlenül is, de elkezdted egyengetni az okarina pályafutásomat! Legalábbis elindítottál rajta, innentől kezdve boldogulok! Köszi!
2010.06.17. Pogány, M. Máté
